Olyan döntésre jutottunk, hogy az augusztus huszadikát valahol a zöldben töltjük kint. Távol a tömegtől és a zajtól.
Nem a világvégén csak valahol a környéken. Rábeszéltem a családot hogy akkor menjünk ahhoz a dombhoz újra. Ott alig van valaki, és a környezet nagyon szép. Azt hogy eredetileg volt-e itt a növényvilág, és úgy lett védett terület, nem tudom.
Vagy mesterségesen telepítették egy helyre. Mindenesetre természetes jellege van. Nekiindultunk, de mivel nem mindenki imádja a kerékpárt, így négy keréken mentünk odáig. Felmásztunk, hát elég meleg volt ahhoz, hogy az izzadás elinduljon.
A kilátás kárpótolt. Persze ez csak ilyen síksági szemmel nézve igaz. Egy dombos vidéken élő nevetségesnek érezte volna.
Most bátrabb fotók is készültek. Persze mindenkit lefotóztunk úgy hogy a háta mögött csak a felhős ég volt, és semmi más.
Határozott fenyegetések hangzottak el arra nézve, hogyha valaki a neten találná a képmását. Mármint ezekből a fotókból felkerülne néhány darab. A gyámoltalanságom azért annyira tartott hogy 4-5 méter távolság köztem és a domb széle között mindig volt.
Kedvenc kerékpározó helyemről is készült felvétel. Nagyon távolinak látszott. Ugyanakkor a gabonatáblák már nem látszottak. Nemsokára újra elmegyek arra, mert csodaszép látkép.
Persze ha nem lesz csapadék, mert a földút másképp megközelíthetetlen.
Lefelé nevetgélve vonultunk, hiszen könnyedén ment. Alig találkoztunk emberekkel. El is indultunk a tölgyerdő mellett, és hosszan sétáltunk az árnyékba. Egy helyen 10-12 méteres meredek oldal volt (mesterségesen létrehozva). Láttam hogy sokan megpróbálták megmászni. Akkor támadt az az ötletem, menjünk fel mi is.
Senki nem jár arra aki, nevetgélne rajtunk. Fákba kapaszkodva, néha gyökerekbe, és négykézláb is, de sikerült feljutni. Addig tartott a vállalkozó kedvem. Fenn úgy döntöttem keresek egy könnyebb utat. Volt egy természetes lejtő, és elindultam arra. Igaz a végén a ragaszkodó kedvű növényeket le kellett szednem. Senki nem követett, ők lefelé is ugyanott mentek. Nekem nem kellett nadrágfék, és tiszta maradt a fenekemen a ruha. Megvártam őket hogy utol érjenek. Kellemesen sétálgattunk néhány horgász volt arra, Bár mintha több lett volna mint szokott.
A sáskák, és a szöcskék nem kívántak modellt állni nekünk. Elugráltak és mimikriztek a fűben. Képtelenek voltunk lencsevégre kapni őket. A növényzetbe semmi extra nem volt azon a részen a tó parton. Egy szitakötőt sikerült becserkészni,de az is elég halvány lett.
Mellettem lépkedő családtagom, lelassított akaratán kívül egy kocogó gyíkot. Picit hozzáért a cipője. Megállt és úgy gondolta akkor nem látjuk. Ő is mimikri fazon volt Róla sikerült néhány fotót készíteni. Ellenőriztük semmi baja se volt, vígan szaladt tovább. Én egy parányi kék lepkét csíptem el. A többiekben csak a szemünk gyönyörködött. Ahogy kiértünk a sűrűbb növényzetből, komolyan meglepődtünk. Jelentős létszámú ember gondolt arra amire mi. Hogy a városközponti rendezvény helyett a zöldet létesítik előnyben. Valóságos tömeg volt.
Elindultunk onnan, már csak pár tündérrózsát fotóztunk le. Terveztük hogy még egy hosszabb sétát teszünk a kevésbé látogatott részen, de csak hazaindultunk.
Vettünk útközben egy utcai árustól, egy hatalmas dinnyét. Azzal zártuk a csavargást.
Itthon ahogy gép elé kerültem, és felraktam a képeket, félreraktam a családi fotókat a szokott albumba. Majd a rossz minőségűek következtek.Ők a lomtárba mentek.
