Ma újra a nyár hangulatát élvezhettük. A husi mellé pár tökvirág is a panírba került. A receptet tavaly leírtam, nem is ez a lényeges. A kaporszósznak valót nézegettem. Néha azt sem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Éveken át vetettem kaprot, hogy az uborka szezonra tudjak az üvegekbe dobni pár szálat. Persze nem volt arra az időre, egy szem sem a kertben. Ki se nagyon kelt, ha meg kibújt, akkor aszott valami lett és gyorsan kiszáradt. Nem érdekelte hogy locsoljuk kapáljuk és esdeklünk hozzá.
Míg rá nem jöttünk, hogy eszünk ágába sem lesz vetni többet, hiszen csak bosszankodunk vele. Pár helyen meghagyunk egy-két orozva kelt szálat és meglátjuk. Azóta mindig költözik a kertben, de ha hagyunk belőle, meghálálja. Csak éppen ő dönti el, hogy hol szeretne szép lenni, az adott évben. Csökönyös és makacs növény, de ha kedvesen jóváhagyjuk a döntését, meghálálja. Úgy látszik, ő jobban ért a vetésforgóhoz, mint mi. A borsikafűvel együtt évente változtatják a helyüket. Most nagy része a málnasor mellett akar nyaralni.
Én mást szerettem volna, de most kezdjek el harciaskodni egy növénnyel. Csak vesztes lehetek.
